Hirtelen gondolattól vezérelve kanyarodok ki eggyel előbb a körforgalomból. Megállok az újonnan épült parkolóban. Nem tehetem gépiesen, mert minden új, nem jobbra van, hanem az út bal oldalán, még durva a murvája nem rendeződött egységgé, hófehér éles kődarabok fénye bántja a szememet, ahogy megsüti a felkelő nap sugara.

Hív az erdő, a harmat,a madárfütty. Öltözékem határozottan nem a harmatos fűre van kitalálva. A tükörsima balerina cipőm össze-vissza csúszkál a frissen vágott réten. Minden fűcsomót, kavicsot vakond által megtúrt földgörgeteget érzek a talpam alatt. A levegő kakukkfű, akác, fenyő illatot cipel. Egyszerre üde nyári, de én mégis nehéznek érzem.

Lassan, óvatos léptekkel sétálok a réten. A reggeli kutyások, japán gyorsvonatként száguldnak el mellettem. Nekem minden lassú és nehéz.

Hálás vagyok, hogy itt lehetek, az összes érzékszervemmel érezhetem, amit a reggel ad, de mégis ólmokat cipelek. Befele sírok.

A természet gyógyít, ma is itt vagyok, a természet patikájában. Mindig egy kis lépés, hogy követhesse a következő lábemelés az elsőt. Itt nincs gyors gyógyulás, csak nagyon nagyon lassú felépülés.