Nem túl nehéz. Meg is fogta, el is vitte valaki az összeset a temetőből. Még a ráfestett mondatok sem riasztották vissza. Vitte fürgén, gyors léptekkel a könnyen szerzett zsákmányt, bele sem gondolt, milyen sorsot húz magára. Neki mesélem el a kannák történetét.

Jól ismerem az alkotóját, aki a fiához jár a temetőbe. Jön kora reggel és késő este, napsütésben és hóhullásban, hidegben és forróságban. Jött azon a ragyogó júniusi napon is, ami a fia születésnapja volt. Tizenhetedik, ha a születése óta számoljuk. Az első, azóta.

Egy anya szeretné megajándékozni a gyerekét a születésnapján, és ez a vágy akkor sem múlik el, ha a fia már nem él. De minek örülne a fia odaátról? Mire lenne szüksége? Mi az, aminek értelme lenne? Sokat kellett gondolkodni rajta, mire kitalálta a szépen megrajzolt kannákat, amikkel egyszerre lehet ápolni a fia sírját és emlékét. A testét rejtő talpalatnyi föld gondozásához egy is bőven elég lett volna, de több kanna készült, mert egynek az oldalára nem fértek volna el az üzenetei. Kikerültek a temetőben, hogy mások is használják, és miközben locsolják a virágokat, olvassák el az ő gondolatait. És a kannák elindultak. Kézről kézre jártak. Örültek nekik, és megkönnyezték őket az emberek. Egészen addig, míg valaki nem jött, és… a történet folytatását már ismeritek.

Mióta hallottam, egyre azon gondolkodom, hogy milyen üzenetet kell egy kannára írni, hogy megmaradhasson a közösségé és beteljesíthesse a feladatát. Fájdalmasat? Fenyegetőt? Személyeset, hogy megmozdítsa az embereket? Segítsetek kitalálni!

R.K. jegyzete

Egy kamasz mindig nyomot hagy, sáros lábnyomot, fűcsomót, gázolaj szagot vagy éppen túl erős parfüm illatot, szerte szana poharakat, kenyérmorzsát a földön, levetett ruhadarabokat, összegyűrt országbérletet, szétszórt könyveket, szerszámokat minden mennyiségben. De ő nem csak ilyen nyomokat hagyott, hanem mély beszélgetéseket amerre járt, gyerekekkel, felnőttekkel, buszofőrrel vagy épp a a Bírósági Biztonsági őrrel, a 22-es busz hajnali járatán, ami iskolába röpítette. Mindenkivel megtalálta a hangot, legyen ő apró gyerek, felnőtt, kétkezi munkás vagy országgyűlési képviselő

Körülötte mindig minden mozgásban volt, nem volt nyugta, mindig munkától koszos, izzadt és jóízűen elfáradt volt, de csibészesen csillogott a szeme. Büszke volt arra, amit aznap véghezvitt és mi meg nagyon büszkék voltunk rá. Bármerre néztünk pöfögő a traktort, lenyírt gyepet, felszántott földeket, veteményét, kedvére metszett fákat, -nem mindig a nagykönyv szerint készült a tavaszi metszés-, krumpliföldet, -hol évente változóan vagy mogyorónyi vagy gyerek fejnyi krumplik termettek-, öntözőrendszert, télire bepakol fát, bárhova téved a tekintetünk ott a keze nyoma. Rendben tartotta városi parkot, sok kertet, földet tett szebbé a környéken. Egyedül tárgyalt szervezett, dokumentált, sok felnőtt megirigyelhette volna, amit tudott. Nem azért, mert mi kértük bármire, ő ilyen volt, mindig tettre készen, rá mindig lehetett számítani. Ő nem csak végrehajtott egy feladatot, hanem meg is látta a feladatot.

Ha leesett a hó, ugrott ki az ágyból lapátolta, tisztította a járdát, ha a nagy eső után, eldugult a csatorna a szakadó esőben csurom vízesen gumicsizmában tisztította a csatornát a Szél utca sarkán, és mindig csibészes mosoly volt az arcán.

Mindemellett nagyon kemény dió gyerek volt, aki környezetében mindenkinek feladta a leckét, nem volt szakírodalom hozzá, egyedi eset volt, akit mindig úgy sodort a szél, hogy támogató közegbe került. Nem volt körülötte egyszerű és zökkenőmentes az élet, de idővel mindig minden kisimult. Mindig a figyelem középpontjába szeretett lenni, körülötte mindig történt valami.

Imádta Budakeszit, az egész életét itt szerette volna eltölteni, nagyon fontos volt neki a város, szerette az óvodáját, iskoláját, osztálytársait, tanárait, szomszédait, a Budakeszi embereket. Imádta, hogy egy kisvárosban él, ahol az emberek ismerik egymást. Ahol a piacon messziről köszönnek neki, a benzinkúton tudják, milyen kávét szeret, ahol ismerősként köszöntik egymást az emberek. Amikor középiskolát kellett választani, a budapesti iskola félelemmel és rossz érzéssel töltötte el, nem találta a helyét hiányzott neki a tér, a zöld és a levegő. Az utolsó pillanatban találtunk rá a pilisvörösvári a iskolájára. Kiszállt az autóból, körbesétált, és láttuk az arcán, hogy megérkezett ez az Ő világa. Hajnalban kelt, naponta hosszú órákat utazott, hogy azt tanulhassa, ami igazán a szívének kedves.

Hihetetelenül boldog volt. Ezen a nyáron, megjártuk együtt Londont, a műtött lábával több, mint 100 kilómétert gyalogolt, a föld felett járt, csicsergett, várta az iskolát a barátait, a szakmai tanárát Molnár tanár úrat, aki a végletekig hitt benne és inspirálta. Soha nem fogadott el tőle 4-est addig tanult, amíg a maximumot hozta. Asztalán felcimkézett füzetek, kihegyezett ceruzák, szín szerint rendezett kihúzok, startra készen iskolára várva.

Ő nagyon sok ember szívében hagyott maradandó nyomot, kérlek benneteket, örökké őrízzük emlékét.

A csibészes mosoly, a megszámlálhatatlan terv, rengeteg álom egy másodperc törtrésze alatt foszlott szét.

Hatalmas az űr, felfoghatatlan a fájdalom.

Segítség, segítség!!! Az ablak alatti traktor pöfögésre akarunk ébredni az olajos kézlenyomatos ajtókat szeretnénk látni, hallgatni szeretnénk az újabb terveidet. Zsombikám végtelenül szeretünk és nagyon nagyon hiányzol! Fizikai valódban már nem vagy velünk, de TE ezen a földön maradandó nyomot hagytál. Valósítsd meg álmaidat az új világodban. VÉGTELENÜL SZERETÜNK ÉS A SZERETET ÖSSZEKAPCSOL BÁRHOL IS VAGY!